avagy a paradicsom története
„Nem tanácsos ez gyümölcsöket enni, mert az ember eszét megcsonkítják.” írta Csapó József 1775-ben megjelent Új füves és virágos magyar kert c. könyvében a szerelem almájáról. A paradicsom egész története legalább olyan szeszélyes volt, mint a Csapó által is használt kifejezés háttér mítosza.
A spanyol hódítók az indián őslakosok által már nemesített paradicsommal tértek vissza a kontinensre. A behurcolók hazájában a náhua „tomatl” szóból származtatott „tomate” maradt használatban, ám a fennhatóságuk alá tartozó Nápolyban már szabadabb elnevezésre lelt. Mivel ez a dísznövényként tartott, először Európába került fajta sárga bogyókat termett, így könnyedén ráragadt az arany alma elnevezés. A reneszánsz szellemiség rajongott az antikizáló jelképekért, így egyenes út vezetett a görög mitológiából híres Erisz arany almájához, melyet Aphroditének ítélt Párisz a legszebb nő szerelméért cserébe. Franciául „pomme d'amore”, angolul „love apple” és a valaha nálunk is használatos szerelemalma.
Német nyelvterületen a „Liebesapfel” mellett a „Paradiesapfel” is használatban volt, és mivel hazánkba az 1600-as évek közepén a szomszédos Ausztriából érkezett, így paradicsomalma, rövidülve paradicsom kifejezés terjedt el. Bár mai gondolatmenettel egyből a kolumbuszi édenre asszociálunk, nekem szöget ütött a fejemben egy másik eredet (bár az eddig tanulmányozott irodalom alapján biztos alátámasztással nem tudok szolgálni). A reneszánsz festményeken gyakran találkozhatunk kései lovagkori várak kertjével. A kert hátsó felében tartották a felhasználásra szánt herbákat. A gyógy- és fűszernövények hivatalosan a ház úrnőjének felelőssége alá tartoztak, hiszen a megkövetelt női erények között a betegek ápolása is élen járt. A kert másik részét egy díszkert alkotta. Itt növényágyak díszelegtek, virágok tarkították a pázsitot, a gyümölcsfák árnyékkal és a pázsitpadok kényelemmel szolgáltak. Ennek a szemet gyönyörködtető ún. mulatókertnek a lovagi költészetben a paradicsom a szinonimája. Mivel a XV. században még élő „szórakozóhelyről” van szó, a gyümölcsöt pedig már 1554-ben feljegyezték Itáliában, így elképzelhetőnek tartom, hogy egy illemből udvarló trubadúr már társította ezt az édent és a szerelem arany almáját.
Karmazsin méregtől a népszerű vérivásig
Mivel a külleméből ítélve a mérgező nadragulya kuzinjának vélték, jó családi szokásként a paradicsomot sem hitték másnak. Végy egy erős érzelmet, adj hozzá egy csipet negatív előítéletet, és már kész is az új mende-monda: a szerelem almája bódító hatású.
Érdekes fejtegetést olvastam néhány írásban, miszerint a toxikus hatást csak a tehetősebb réteg szenvedte el, illetve szenvedte volna el, ha tányérjára engedi a paradicsomot. Mivel a gazdagabb otthonok ón étkészlettel voltak felszerelve, ezért az ötvözetből a paradicsom savtartalma kioldotta az ólmot. Ezzel szemben a fa tányérosok nem voltak kitéve ennek a veszélynek. Bennem azért merült fel e tekintetben kétely, mert a kékvérű réteg a történelem során mindig jobban preferálta a szegények számára elérhetetlen ételeket, hogy előkelőbbnek tűnjön, és undorodott minden közönségestől, hogy jobban elkülönüljön tőlük. Emellett ha ilyen kémiai ismeretekkel rendelkeztek, akkor mit keresett az asztalon az ecet és a verjus?
Magas természetes savtartalma egy valamiben lépéselőnyhöz juttatta, ez pedig a konzervgyártás volt. Az Állati és növényi termékek évekre szóló tartósításának művészete c. francia könyv nagy hatással volt mind hazájában, mind másutt a konyha fejlődésére. Olaszra fordítása után 1832-ben Agnoletti könyvében publikálta tovább tökéletesített módszerét a piros zöldség prezerválásához, így feldolgozása eztán ipari méreteket öltött.
Persze, hogy Olaszország lett az első paradicsom-nagyhatalom. Míg a spanyolok őrültek voltak, az olaszok vakmerőek. Fittyet hánytak az elterjedt aggályokra, és nem könyörültek a vágódeszkán sikító, méregnek mondott bogyóknak. Megbarátkoztak vele, és a nemzeti identitásuk részévé vált. Savoyai Margit királyné nevéhez fűződik a Margherita pizza, mely az olasz zászló színeit utánozva piros, fehér (mozzarella), zöld (bazsalikom).
Hasonlóan csengő nevű kollegina, aki belefolyt az arany alma történetébe, Bloody Mary. A tükörben megjelenő babona bige képes kikaparni az ember szemét, ha nevét horror sejtelmességet idéző légkörben mondjuk a tükörképünkkel szemben. A róla elnevezett vérszínű koktél népszerűsége a pizzáéval vetekszik.
Magyarországon (mindenféle izgalmas legenda nélkül) az ipari termelés megjelenésével, 1870. után kezdték szélesebb körben felhasználni annak ellenére, hogy már egy évszázaddal előtte is sok kertben felbukkant egyes régiókban. A rácok előszeretettel főztek vele, tőlük tanultuk el a nevében is felismerhető rác pontyot és a lecsót.
Történeti fejtegetésünket zárva tisztázzuk: gyümölcs vagy zöldség?
A régebbi írásokban még gyümölcsként emlegették, viszont most már egyértelműen a zöldségekhez soroljuk. A megkülönböztetés csupán konyhaművészeti műszó, pontos definíció nélkül. Hogy botanikailag mennyire alaptalan a kategorizálás, jól példázza, hogy a gombát is a zöldségekhez soroljuk szemrebbenés nélkül, pedig még csak nem is növény, mint a többi társa.
A skatulyák átjárhatóságát pedig szemlélteti az a próbálkozás, hogy amerikai importőrök a XIX. század végén megpróbálták a paradicsomot átsoroltatni, hogy kibújjanak az adózás alól. A törvény szerint a behozott gyümölcsökre kellett plusz közterhet fizetni, míg a zöldségekre nem. Az érdekképviselet azzal érvelt, hogy botanikailag semmi nem különbözteti meg pl. az uborkától vagy a töktől, ám konyhai szerepében sokkal közelebb áll hozzájuk. Mivel a Legfelsőbb Bíróságon ragaszkodtak hozzá, hogy a paradicsom tulajdonképpen egy nagyra nőtt bogyó, így az adót továbbra is fizetni kellett.
